Ma megkaptam a második félév első végleges jegyét. Mert eddig is vizsgázgattunk, demózgattunk, de ezek még csak kiváltásra jók, illetve részpontokat gyűjtünk belőlük. Ma reggel 8-10ig volt újraélesztésem, de azt mondta a tanár, hogy ne egyszerre menjünk, hanem csoportokban, mert gyakorlunk a jövőheti vizsgára. Én 9-re mentem, mint kiderült egyedül.:D Bementem, 3 lány volt ott meg a tanár. Senki nem csinált semmit, ők már végeztek(csak akkor még nem tudtam mivel). Mondta a tanár, hogy menjek és kezdjem el az újraélesztést a babán, meg mondott körülményeket és mondjam el mit tennék mielőtt elkezdem. Megcsináltam a CPR-t(mellkaskompresszió és lélegeztetés) utána kaptam még pár kérdést eszméletlen betegről, különböző sérülésekről, majd közölte a tanárunk, hogy gratulál 5ösre vizsgáztam újraélesztésből.... :) Akkor tudtam meg, hogy a jövőheti vizsgát előrehozta, hogy ne kelljen akkor ejönnünk és tudjunk tanulni a többi tárgyra, mert nagyon hajtós lesz a finish. Ez már bekerül az indexemben, jó nyitása a 2. félévi jegyszerzésnek:)

Ma a suli jó volt nagyon. 8-18ig tartott, de élveztem szinte minden órát. Bár volt egy, ahol előadást kellett tartanom ott egy kicsit paráztam. Nem nagyon szoktam emberek elé kiállni és beszélni. Ideje megtanulni. Ez úgy zajlik, hogy ebben a félévben mindenkinek 2 előadást kell tartania és mindig előre kiadott témából. Végülis a már tanár által előadáson leadott anyagott kell feldolgozni és lerövidíteni, érthetőbbé tenni. A mi tanárunk kicsit kötekedős. Nem osztogatja a max pontokat bő kezűen, mint más tanárok. Miután lemegy az előadás mindig elkezd belekérdezgetni, meg másra is rákérdez és ott szépen lehet pontokat veszíteni.
Hát én ma tartottam előadást "Érdekességek az RNS-ről" címmel. Elmondtam és vártam megaláztatásomat, de csodák csodájára azt mondta a tanár, hogy nagyon jó volt, minden benne volt, max pont. El se hittem, kint maradtam még fél percig és csak utána mentem vissza a helyemre. Ő nem ilyen, nagyon kevés alkalom volt, hogy nem kérdezősködött. De nagyon örültem, mert sokat dolgoztam az előadással, mind azzal, hogy mit mondjak, mind a diák elkészítésével. Ezeket a pontokat pedig beleszámítják a vizsgába:) Jövőhétre csinálom az újabbat, de azt mondta valószínüleg átcsúszok az azutáni hétre. Nem bánnám...:)

Egyébként volt negatív része is a napomnak. Mindennap az Egyetemen eszünk, szerencsére 12-től mindig van 1 óra szünet a további órákig. Tudni kell, hogy már reggel előadásokon is végig köhögtem, és rosszabb volt, mint szokott. Aztán jött az ebéd. A menza tele hallgatókkal, orvosokkal, nővérekkel...stb. Hát nem rámjött egy asztmásroham?! Elkezdtem köhögni, először azt hittem eláll, de barátnőim mondták, hogy már piros a fejem meg a mellkasom is és egyre rosszabb a színem meg a köhögésem. Persze, hogy legbelül ettünk az étkezőben. Kivettem gyorsan a pipámat, felálltam és kimentem wc-re. Láttam, hogy legtöbben engem néznek. Hangos is voltam és a látvány sem volt utolsó... Az egyetemen nem sokan tudják rólam mi bajom van. A csoportom a szívemet már tudja, és általában arra hivatkozok. Legutóbb mikor neuron feküdtem 3 hetet ők úgy tudták, hogy kardión vagyok... Ez is elég bélyegnek, nem kell mégtöbb stigma, márpedig epilepsziával bőven az egyik legnagyobbat kaphatnám... Persze vannak néhányan, akik mindent tudnak. Csak rájuk számíthatok bent, ha baj van.
 

Hétvégén nem nagyon jutottam géphez, inkább kikapcsolódtam kicsit. Kimentem a szabadba tanulni, kóbor állatokat etettem a Klinikán és sütöttem(pizza,brownie). Levezettem a hét feszültségeit. Volt bőven... Az életemben alapvetően fontosak az emberi kapcsolatok, mint legtöbbünknek. Sajnos mostanában még ezek sem úgy alakulnak, mint szeretném. Sok negatív inger ért ilyen oldalról és nehezen viseltem. Most egy kicsit egyedül maradtam és közben rengeteg minden van, amit be kell látnom egyedül nem tudok megcsinálni. Folyamatosan a fejemben az Egyetem is, hogy mi lesz... Május 24-től vizsgaidőszak, remélem mostmár nem jön semmi közbe addig és közben sem... Illetve, hogy javul még az állapotom és fel bírok készülni rendesen.
Csütörtökön voltam tüdőgyógyászaton kontrollon. Meglepetés, ami ért ott is... Légzésfunkcióm romlott, erre még azt mondom oké, nehezebb a levegővétel, többet köhögök. Ezt már magamtól láttam, mert úgy van nálunk, hogy érkezéskor egyből küldenek légzésfunkcióra és annak az eredményével kell a váróban kivárni a sorunkat. Ugye értettem azt ami rajta van, mert adott részeiről már tanultunk, mégha nem is mélyrehatóan. Azt is tudtam, hogy a múltkori görbém szebb volt és a számok is nagyobbak voltak. Bementem az orvosomhoz, aki alapvetően nem túl közvetlen, de mégis nagyon kedves. Ránézett a papíromra és elkezdte csóválni a fejét, majd hozzám fordult és mosolygott. ÚGY. Van egy bizonyos mosolygás, amit az orvosok rossz hír közlése előtt szoktak. Már ismertem, mikor kitalálták, hogy műteni kell a szívemet mindkétszer ugyanezt a mosolyt láttam, mikor rájöttek, hogy bizonyos folyamatok visszafordíthatatlanok szintén. Hát én is mosolyogtam ennek tudatában. És belekezdett, hogy sajnálja, meg készüljek fel, meg hatalmas gyógyszermennyiség...stb Igazából az agyam szelektív üzemmódra kapcsolt főleg annál a résznél mikor elkezdte mondani, hogy az összes gyógyszermennyiség, ami kell egy nap a tüdőmre 13. Csak a tüdőmre... A papíromra felkerült az asztma mellé 1 másik tüdős diagnózis: idült obstruktív tüdőbetegség. Ami talán közismertebb nevén COPD... Innestől félig voltam ott, számolgattam fejben, hogy a 4x2 atrovent +2x2 alvesco +1 singulair az valóban annyi-e, próbáltam rájönni, hogy ébren vagyok vagy csak álmodok. Teljesen kész átverés showban éreztem magam... Vártam, hogy valaki megjelenjen kamerákkal és pezsgővel és nagy nevetés törjön ki. De nem jött senki. A COPD-ről annyit érdemes, hogy főként dohányzóknál(90%) és passzív dohányzóknál alakul ki, illetve aki olyan helyen dolgozik és 50-60 éves korban jellemző, inkább férfiaknál, mint nőknél. Hozzá kell tegyem soha életemben 1 szál cigit sem szívtam el,a családomban, környezetemben, barátim közül senki nem dohányzik :S Úgyhogy ritkaságnak számítok ebben a betegségben (is)...
Most kedden pedig neurológián voltam. Új epileptológusnál, de elég kavaros volt az egész. Ő nem értett engem, én még most sem értem őt... Semmi előre haladás, bele se nézett a papíromba, sőt korábbi dolgokat is felülbírált, amit nála nagyobb emberek egymástól függetlenül mondtak. Elvileg holnap mennem kéne video-EEGre, de ma bementem és asszisztensnek szóltam, hogy most nem tudok. Majd május 26-án fogok menni. Most nem hiányozhatok már a finishben!
 

Nem volt jó hetem... sem lelkileg, sem fizikailag. Mindig pozitív vagyok, mindig a hozzáállásomnak köszönhettem, hogy nem rosszabbak a dolgok, sohasem zuhantam magam alá. A hét elején kilóméterekkel magam alá kerültem. Erről a hétvégén majd írok, mély és rengeteg érzés, de most nagyon kimerült vagyok.

A mai sejtbiosz jól sikerült, bár ez írásban volt és team-munka is volt kissé:) Utána volt még egy óra, meg kicsit szervezkedtünk és ma már semmi. Így van időm embryológiát tanulni és ha elfáradok nagyon akkor majd lehet tv-zek estefele. Ma eddig nem voltam túl jól, remélem egy kicsit változik a helyzet:(  Egyébként ma egyik barátnőmmel, - akiről múltkor írtam, hogy sok minden változott - sokat beszélgettem és jót tett lelkileg, hiányzott már. Most volt lehetőségünk és úgy tűnik nagyjából minden rendben. Bár a teljes képet nézve ez kissé bonyolultabb, de remélem helyreáll az, ami a kórházban megtört.

Mindigis eszerint próbáltam élni:

Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.

Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba.

A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött.

Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!

Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

Végre itt a hétvége. Bár nem a pihenésről fog szólni. Esszét kell írnom, hétfői sejtbiológia demóra tanulni, embriológiát tanulni. Emellett eljönnek unokatestvéremék a keresztgyerkőceimmel holnap. Nagyon várom, mert imádom őket és kevés időt tudok csak velük tölteni az iskola miatt. Már nagyon hiányoznak.  

Egyébként nem volt a legjobb hetem. Sem egészségileg, sem lelkileg... Legutóbbi kórházi bentlétemkor elveszítettem 2 barátot. Nem teljesen, de minden megváltozott. Ez berárnyékolja a napjaimat, mert borzasztóan fáj:( A tanulás és az egyetemi dolgok sem úgy mennek, ahogy szeretném s főként az állapotom miatt nem. Ezt se viselem a legjobban. Úgyhogy most fel kell töltenem magam energiával. Főleg azért, mert alapvetően optimista és pozitív ember voltam mindigis. Ezen még a betegségek sem tudtak változtatni, amikor mindenki azt várta, hogy összeomoljak akkorse sose... Mindenben meg tudom látni a jót, még a legrosszabban is. Például tartom, hogy ez a sok tapasztalat, amit szereztem ez alatt a 3 év alatt és az a sok minden, amit átéltem segíteni fog abban, hogy jobb orvos legyek. Rengeteg rossz történt, hibák, felelőtlenségek, olyanok, amiket sose követnék el és azt is tudni fogom, hogy mi az ami kell egy betegnek, de nincs egy orvosi könyvben sem. Ha ez kellett ahhoz, hogy jobb orvos legyek, ám legyen...!

Persze emellett rengeteg mindent elvett az életemből 3 évesen kezdtem sportolni és 18 éves koromig aktív sportoló voltam. Azóta szinte semmit nem lehet.... Ki kellett maradnom a gimi 4. évének 2 félévéből (5éves kéttannyelvűbe jártam) és magántanuló lettem. Aztán 5. éven visszailleszkedni az iskolai hétköznapokba úgy, hogy közben állandó kontrollok, kezelések, kórház... Előtte a suliban duracell-nyusziként funkcionáltam. Imádtam a gimit, mostanában különösen rámtört a nosztalgikus hangulat. Olasz kéttannyelvűbe jártam, ahol az elején közölte a tagozatvezető, hogy aki jól tanul mehet Olaszországba. Én nem sokszor voltam külföldön, sőt Ausztrián és Szlovénián, s talán kiskoromban Románián kívül sehol nem jártam, ezek is ilyen 1 napos utak voltak. Anyukám 6 éves korom óta egyedül nevel, így nem engedhettük meg magunknak. Kapva kapva az alkalmon elkezdtem tanulni már az első nap és egész hamar az egyik legjobb lettem olaszból. Így összesen 6 alkalommal vittek 3,5év alatt(amíg beteg nem lettem) ki Olaszországba. Voltam cserediák, hozzám is jött olasz fiú lakni. Szerencsére legjobb barátom ill. egy jó barátnőm is nagyon jó volt olaszból, így valamelyikőjük mindig jött:) Hiányzik...
 

Az anat demo sajnos nem sikerült. Sokat nem vesztettem annyi, hogy nem váltottam ki, így vizsgaidőszakban vizsgáznom kell lábból is. Is, mivel karra el se mentem, épp akkor feküdtem neuron. Sikerült kihúznom azt az EGY tételt, amiről még a neten is alig írnak...(Trigonum femorale) könyvben sincs külön róla, csak említve. A tétel másik felét meg emiatt belémfojtották. Arról tudtam volna, de addigra már elástam magam... Egy újabb kudarc, de előre éreztem. Tegnap óta rossz érzésem volt, és amúgyis rossz kedvem van más okból is.:( Erről bővebben holnap. Holnap egyébként találkozok legjobb barátommal!!!:)

Imádom a Grey's klinikát, kikapcsolódásként a háttérben néha ez megy. Nehezen bírom már a tanulást reggeltől hajnalig. Holnap egykor demó. 1-2 tétellel nagyon megszívhatom, mivel rossz vizsgáztatót osztottak hozzánk... Bár a rossz relatív:)

Kedden Anatómiából demózok, alsó végtagból. Tudni kell az összes csontot részletesen minden kis apró csücskével, lyukacskájával, érdességével, gödröcskéjével együtt. Az ízületeket, a különböző szalagokat, hogy ezek milyen mozgást biztosítanak, mit mivel kötnek össze...stb. Aztán az összes izmot honnan ered, hol tapad, mi van körülötte, mi idegzi be, melyik ér látja el...stb Végül pedig az összes lábban megtaláltalható ér és ideg nevét lefutását esetleges funkcióját, klinikai vonatkozását. Mennyiségileg nem rengeteg. Van hozzá 4 könyv, 2 atlasz meg egy rakat jegyzet. Úgyhogy kb egész hétvégén ezzel fogok foglalkozni. Most még kicsit pihenek, mert ma még nagyon sokat kellett boncolni, hogy a keddi demóra Gyuszi bácsi az egyik halottunk minél szebben ki legyen preparálva. Megnézem a Lost és a Grey's klinika eheti részét (én angolul nézem az aktuális részeket, mert magyarul nagyon soká érnek ide:)) ezzel teljesen kikapcsolok. Most erre van szükségem fizikailag és lelkileg is.

Genetikát tanuljak a holnap esti demóra vagy anatot a keddi demóra, ami több és nehezebb és fontosabb, vagy írjam meg a cikket amit már rég meg kellett volna?!...

Az eltervezett tanulás nem jött össze. Vasárnap este 9kor elkezdtem hányni és egészen reggel 6ig folytattam melyhez hasmenés is társult. Egy idő után már csak ültem a wc-n kezemben pedig lavor... Kijöttek az esti gyógyszerek is így elkerülhetetlen volt az orvos.. Mostmár jobb egy kicsit

Minden reggel ezt a gyógyszermennyiséget kell bevennem. Ebből 2 szem vitamin, 4 szem antiepileptikum, 1 szem a szívemre, 1 szem a keringésemre, 1 a gyomromra és 1 a tüdőmre. Emellett még 2 pipa kell. Csak a reggeli gyógyszeradagom: 1772,5mg. Az esti azért több, majd valamikor azt is lefotózom. Sokszor nehezemre esik mindezt még a számhoz is emelni, nemhogy még le is nyelni...

.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Mindenkinek!

Én személyszerint tanulni fogok és találkozni egy volt osztálytársammal a mai napon. Este majd írok.

Nem tudom erről írtam-e már, de epilepsziás is vagyok 3 éve. Február végén besűrűsödtek a rohamok, kicsik-nagyok, egyre többször jöttek elő. Az éjszakaiakat nem mindig tudtam "beazonosítani", többnyire csak arról, hogy elharaptam a nyelvem, bevertem valamim, meg az ágynemű szanaszét a szobában... Aztán egy szerdai napon egyik gyakorlat közben jött a roham, szerencsére az előjeleket barátnőim meglátták és kivittek. Kint lezajlott egy kb 1 perces roham,majd tudatzavar. Ezekután hazakísértek, útközben jött még egy kisebb roham, ez csak izom begörcsölésével járt, eszméletvesztés és tudatvesztés szerencsére nem volt. Orvoshoz csak következő kedden tudtam menni, mert azon a héten kedden elmentem, csak nem tudott fogadni az adott időpontban, amikor nekem az óráktól jó lett volna... Így ki kellett tartanom... ki kellett volna. Csütörtökön még rosszabbul lettem már napközben is, az állandósult fejfájás is elviselhetetlen volt, a zsibbadások és egyéb tünetek. Délután barátnőim haza akartak vinni, de félúton még az Egyetem campusán rohamom lett. A roham maga legalább 5 percig tartott, a földön rángatóztam minden végtagommal, szétharaptam közben a nyelvemet és teljesen öntudatlan állapotban voltam. A barátnőim segítettek, elkaptak, így nem estem nagyot; a fejem alá rakta egyikőjük a kabátját, így nem vertem szét; és próbáltak melegíteni is. A mentő nagyon soká érkezett ki, bár én nem tudom, mert roham végén se tértem magamhoz. A lányok azt mondták, hogy a pulzusom és a légzésem se volt normális, néha ki is maradt. Aztán a mentőben "összeraktak" ott már foszlányokban emlékszek dolgokra. Kivittek neurológiára, ott pedig azt mondták bent kell maradnom legalább egy éjszakára. Az éjszakai vizitre pont egy epileptológus jött, aki mondta, hogy gyógyszerbeállításra maradjak, de ez nem lesz sok. Azt mondták ha minden jól megy akkor már hétfőn mehetek is. Végül március 3-tól 22-ig bent feküdtem és elég sok minden történt. Nagyon jó volt az osztályos orvos meg a team, a saját orvosom is bejárt hozzám illetve több orvos is ismer így odafigyeltek kellően. A szoba, ahol feküdtem 2 ágyas volt, és mellette volt még egy 2 ágyas és ez a kis helyiség nyílt a folyosóra. Volt külön wc, fürdőszoba 4őnknek. A szobatársak és szomszédok cserélődtek folyamatosan, de nagyon jó közösségek alakultak ki. Először mind3-an körülöttem sclerosisosak voltak. A szobatársam segítségre is szorult járásnál, meg a többieknek is besegítettem amikor tudtam. Én meg szabadon tudtam bármikor bármit kérdezni, vizsgálni, hisz engem az SM érdekel hosszútáv célként.
Közben kaptam egy új gyógyszert: Depakine Chrono, amitől Csipkerózsikává váltam(a nővérek és orvosok így hívtak). Napi 19 órát aludtam kb, csak addig voltam fent míg volt látogatóm vagy vizit volt vagy vizsgálat, egyébként aludtam... Aztán csökkentették az adagot, de még ígyis sok gyógyszert szedtem.
A következő szobatársam szintén epilepsziás volt és fiatal, vele nagyon jól elszórakoztunk és ő is elég sokat aludt, így megnyitottuk a Csipkerózsika-szalont:) A szomszédba pedig egy nagyon aranyos Parkinsonos néni és egy régi távoli ismerős került. Hozzájuk is sokat átjártunk, a parkinsonos néninek sokat segítettem. Amikor "letapadt", akkor én raktam fel, vagy mozdítottam meg az ágyon, segítettem enni, inni. Lementem neki büfébe, szóltam a nővéreknek, ha kisebb probléma volt. Amikor jobban volt sétáltattam, tornáztattam, segítettem wcre menni. De ami ennél neki többet jelentett, hogy lelkileg támogattam és szobatársa is. Mindig őszintén elmondtam a véleményemet, elmondtam neki, amit a betegségéről tudok és ha elkeseredett akkor felvidítottam. Elmondható, hogy többet tettem érte mint a nővérek és bizonyos részekben mint az orvosok de megérte. Mái napig nagyon hálás és nem roppant össze, akkor amikor egyébként szerinte összeroppant volna, és ez a legfontosabb. Azt mondta, hogy ahhoz képest, hogy milyen szemtelenül fiatal vagyok hihetetlen bölcs gondolataim vannak, roppant empatikus és türelmes vagyok és nagyon jól bánok az emberekkel. Ez egyébként arra is jó volt, hogy megbizonyosodtam róla visszajelzéseken keresztül is, hogy jó orvos leszek, ha sikerül:)
A fiatal szobatársamat hamar kiengedték. Ennek egyrészt örültem, mert jó neki; másrészt sajnáltam, mert nagyon jól elvoltunk. Helyette egy nagyon furcsa nőt hoztak. Igazából alig beszéltünk. Ez azért volt fura, mert kb az egész emelettel jóba voltam, mindenki jött hozzám tanácsokért meg beszélgetni, ha más nem akkor a folyosón "elkaptak". Ő pedig fiatal is volt mégse nagyon beszélt, de éber se volt. Leginkább a fura szó illett rá... Amikor áttolták az első szavaim ezek voltak: "jesszus itt baj lesz" "tuti alkesz" "ki fog nyírni" Pedig alapból én az emberekhez túlságosan is pozitívan állok, most mégis ezt éreztem és a megérzéseim szinte sose csalnak. Hát már első nap bizonyította, hogy valóban nem stimmel valami. Az egész estét a szomszéd szobában töltöttem, mert a csaj beszélt de nem teljesen értettem, mert nem artikulált, ha mégis megértettem akkor a témát nem értettem, volt amikor pl gumiaroncsokról magyarázott. Úgy éreztem nincs tisztában vele ki vagyok és ő ki meg hol vagyunk. Erről akkor bizonyosodtam meg, mikor meg is kérdezte, hogy hol vagyunk... Meg feltűnően tetszettek neki a cuccaim. Rengeteg orvosi könyv volt nálam, notebook, jó fajta telefon...stb. Végül aludni csak visszamentem, de éjszaka arra keltem, hogy pakolászik a szekrényemben. Próbáltam szólni neki, hogy az az enyém, de mondta, hogy keres valamit. Mondtam ott nem találja, de nem érdekelte. Végül otthagyta. Nem mertem nekiállni, mert éreztem, hogy abból nagyobb baj lenne... Aztán nekiállt mosni, meg szétpakolta az egész szobát... Szinte semmit nem aludtam, holott epilepsziásként egyik legfontosabb alapszabály, hogy ne legyen alváshiány, mert az rohamot okozhat... Ráadásul idegesített is a zajongása, meg hogy mikor fogja valamimet lenyúlni. Végül reggel mikor kiment wc-re minden fontos dolgomat összeszedtem beraktam a nagyszekrénybe, kulcsrazártam, kulcs pedig nálam telefonnal együtt. Viszont ebédnél óhatatlanul mellettem maradt a telefon az ágyon, Anyukám pont bent volt. Csak perifériámon láttam meg, hogy lenyúlta. Anya szólt, hogy adja ide, erre ő visszaordított, hogy NEM. Na itt szóltam Anyának, hogy szóljunk valakinek, mert nagy a tűréshatárom, de ez már sok volt. Szóltunk az egyik nővérnek(egyike azon kevés nővérnek, akik nálam a negatív csoportba kerültek) ő mondta, hogy nem tud mit tenni, szóljunk 1 orvosnak. Közben kiderült, hogy a gyógyszereit kiborogatta és azt se szedi, továbbra is beszélt magába és fura dolgokról, látta az Anyukáját az ajtóban többször is, és a mosdószivacsával telefonált. És ez még mind semmi, ahhoz amik ott történtek... Kiderült egyébként, hogy skizofrén és hangokat hall, azért fura és enyhén kleptomán is. Végül elköltöztették egy másik szobába tőlem, én pedig kaptam egy másik nénit, aki elvileg problémamentes, hogy tudjak pihenni. Már délután probléma volt... Kimentem a masszázsfotelhez a bátyámmal, ahova kijött a skizofrén csaj előbb azt hitte tesóm egy professzor és elkezdett beszélni neki a hangokról, közben én jeleztem tesómnak, hogy hívjon egy nővért, mert baj lesz. Ahogy tesóm elindult a csaj megragadta a kezem és elkezdte szorongatni és csavargatni. Közben világította  telefonom, mert pont lezárta a billentyűzetet, így azért nyúlt inkább én pedig ki tudtam bújni a kezei közül. Eléggé megviselt, de mondták a nővérek, hogy nyugodt lehetek többször nem tud bántani. Ráadásul ekkor kezdtek egy új gyógyszert is még pluszban nálam(Zonegran) mivel volt még 1 rohamom, ki voltam merülve az éjszaka miatt, meg ami egésznap ment... Olyan fél 11 körül mentem át a szomszédoktól(időközben a parkinsonos néni mellé az ismerős helyett egy másik néni került, aki szintén nagyon aranyos és szeretetreméltó). Lefeküdtem, a szobatársam ekkor még pihent. Aztán éjfélkor arra riadtam fel, hogy a bal kulcscsontom-mellkasomon keresztül nyom az ágyba a skizofrén beteg és ordít, hogy "miért teszitek ezt velem?" Aztán ment át a Parkinsonos nénihez,mert ő meg közben zajolt, ahogy fel akart ülni. Én addig felpattantam ki a folyosóra és szóltam a nővérnek. Nem hibáztatom a nővéreket, amúgyis akkor éjszaka a legjobb nővérek közül volt 2, kedvesek, normálisak, dolgosak, segítőkészek, elhivatottak!!!! Csak súlyos eset volt és nem tudtak figyelni. Így átjutott rajtuk... Hát ezekután az egész osztály felzördült, a labilisabb betegek kissé "megkattantak"... Minden szobában volt legalább 1 olyan, aki vagy elkezdett bojongani, vagy ordítozott. Az én szobatársam szökni akart... 5-10 percenként kellett visszahozni a folyosóról, teraszról, aulából... Így nemhogy aludni, pihenni se tudtam. Lehetetlen volt a nővéreknek dolgozni, a betegeknek aludni. Egy ideig a szomszédságban ücsörögtem és nyugtatgattuk egymást a nénikkel, majd szóltam a nővéreknek, hogy szeretnék kimenni a teraszra levegőzni. Engem természetesen kiengedtek: 1. én megkérdeztem 2. rólam tudták, hogy normális vagyok... 3. már sajnáltak, hogy az ő szavaikkal éljek "minden hülye megtalálja szegényt". Levegőztem, majd visszamentem leültem az ágy szélére. Egész éjjel szemléltem az embereket, ahogy fel-alá mászkálnak, ordibálnak, a nővérek próbálják végezni a dolgukat, a skizofrén beteg is többször be akart még jönni, sírt is, aztán nevetett... Ez volt a 2. éjszaka amikor nem aludtam, másnap már azt se tudtam ki vagyok... Viszont áthelyeztek egy egyágyas szobába, innestől tudtam pihenni, tanulni, gyógyulni... 3napot még ott töltöttem, majd egy hétfői napon kiengedtek 19 nap után, 9 nap rohammentesség után.

Innestől igyekszek napi dolgokról írni majd
 

A Raynaud-syndromam miatt beutaltak egy 5 napos infúziókúrára. Bejárós voltam, mert infúzió előtt és után suliba mentem. Azonban a 2. után elájultam útközben visszafele anatómia órára. Barátnőim kaptak el. Aztán mentő jött, bár akkor már elkezdtem hadakozni, mivel jobban voltam és órára akartam menni. Végül a mentő mégis elvitt, SBO-n is próbáltam kikéreszkedni, de onnan se akartak kiengedni. Az SBO máshol van, mint ahol az infúziót kaptam, ezért át kellett vinni engem oda, mert elvileg fel voltam véve fekvőbetegként. Mentővel át a másik belgyógyászatra. Ott a doki kb úgy kezelt, mint egy darab rongyot. Míg az SBO-n az EKG-mat rossznak látták többen is, és konkrétan meg tudták magyarázni mi történt, a belgyógyon már az EKG-m negatív volt(ugyanaz) és még elég sok mindenben eltérő volt a vélemény. Végül az egyik rezidens mondta az orvosnak, hogy azért vért csak vegyenek már tőlem speciális enzimekre(főként szív). Felvittek osztályra és kaptam egy ágyat. Valami nagyon nem stimmelt, mert nekem általában 90/50 a vérnyomásom ekkor 150/100 körül mozgott. Az eredménye nem lett a legjobb, már csak a rezidens volt bent, azt mondta, hogy másnap mikor megyek a következő infúzióért megint vesznek vért és ha nem változik akkor benttartanak. A problémás értékem az ún CK volt(normál 24-195) ekkor még 335 körül volt. Másnap mentem infúzió előtt levették a vért, lecsöpögött az infúzió, vártam még 1 órát kb mire megjött az eredmény és jött az orvos. Már láttam, hogy valami nagyon nem jó... Kiderült, hogy felment 1300-ra és ötletük sincs mitől... Attól féltek, hogy a vesémnek baja lesz, a kiválasztás miatt. Kaptam még infúziót, bent maradtam és rengeteget kellett innom. Aztán következő vérnél már 1500 volt. Vérvételen kívül továbbra se volt más vizsgálat és továbbra se tudta senki megmagyarázni mi történhetett, vagy mi lesz. Az infúziók rendszerint félrementek, a vénáim szétpukkantak. A nővérek nagyon rendesek voltak egyébként, többnyire fiatalok voltak, úgyhogy jól elpoénkodtunk szórakoztunk. Mivel hétvége volt orvos nem sok volt, csak ez a fiatal doktornő volt bent végig, rezidensként kb éjjel-nappal. Végül hétfői nap az utolsó infúzió után vettek vért, és az eredménye jobb lett, ezért elengedtek. Később megint vettek máshol vért az 800valamennyi volt.... De se kontrollra nem hívtak, se azt nem mondták mire figyeljek semmi. Még ígyis többszöröse volt a normálisnak, de ez van...

Már nem történt túl sok minden. Búcsúzkodtunk a szobatársakkal, akikkel nagyon összebarátkoztunk; a nővérkékkel, akikkel már nem ez az első alkalom; a műtősnővel, aki várta, hogy végigbeszélgessük megint a műtétet. Bejött a fiatal doktornő, ideadta a zárójelentésemet, mondta, hogy menjek vissza majd az állandó kardiológusomhoz, a neurológiára gyógyszercserére, és pulmonológiára szintén gyógyszercserére. Örültem, hogy nem vágtak belém, de csalódtam, hogy nem gyógyítottak meg...

Reggel 5-kor keltünk, a Klinikán kb az 5-6 órai kelés a szokás. Lezuhanyoztunk(volt a szobánkban saját wc és zuhanyzónk), a többiek megreggeliztek és vártuk a vizitet. A nővérek csináltak EKG-t, vettek még vért és azt mondták, hogy aznap délután műtenek, mivel a dokimnak aznap délelőtt szakrendelése volt. Napközben átvittek az egyik Belklinikára kontroll vizsgálatra. A probléma az volt, hogy a mentős nem hagyott felöltözni, így egy rövid ujjú és ¾-es alsójú pizsama és egy köntös volt csak rajtam. A váróban nagyon hideg volt és mivel Raynaud-szindrómám is van(hideg hatására a végtagjaimban a hajszálerek azonnal összeszűkülnek, amitől lefehéredik, kékül, lilul, feketedik a kezem-lábam ill. nagyon fáj is) elég rosszul voltam. Az is eléggé elgyengített, hogy napok óta alig ehettem, ihattam a műtét kérdése miatt, illetve befekvés előtt 3nappal abba kellett hagyni a Procoralant. Mondanom sem kell, ahogy el kezdett ürülni, a pulzusom ismét felfele szökött, átlagban 120 volt. A hideg, az éhség és ez megteremtett egy kellően rossz közérzetet. Több órát várakoztam, voltam UH-n, RTG-n majd le kellett mennem az orvoshoz is. Ott már nagyon rosszul voltam, az orvos látta is, így egyből hívta a házimentőt, hogy minél hamarabb visszavigyenek. Rájuk parancsolt, mert itt általában probléma van a betegszállítással, hogy minél hamarabb jöjjenek. Én alapvetően türelmes ember vagyok, már 1 órát ültem csendben, nyugodtan, mikor jött egy PSVT a váróban. Rögtön lefordultam a székről, fájt is, szédültem is és nagyon gyors volt. Az eszméletemet is elveszítettem. Mikor magamhoz tértem már „csak” 150 volt a pulzusom, mondta az orvos, hogy nem jutott már elég vér az agyamba, ezért ájultam. Bevittek sürgősségire, húztak EKG-t, mértek vérnyomást, vércukrot… a szokásos procedúra. Majd rögtön hívtak új mentőt, ami 2 percen belül megérkezett és visszavittek a Kardiológiára. Ott mikor megérkeztem már mondták, hogy nem fognak, mert műteni, mert más is van a dologban és valószínűleg ettől úgyse múlna el minden, így egyelőre nincs értelme, de valószínűleg hamarosan találkozunk… Csináltak korábban még egy ún. Schellong tesztet, ami alapján posturalis tachycardia syndromat diagnosztizáltak. Ez kb. az jelenti, hogyha felállok, akkor több, mint duplájára emelkedik a pulzusom 1-2 dobbanás alatt a vérnyomásom meg leesik... Délután sokat sétálgattam a folyosón egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy 2 nővér rohan felém. A szobánk melletti szobába rohantak, mert leállt egy néni szíve… Nem telt sok bele az egész folyosó tele lett orvosokkal, (szinte…) mindenki tüdejét kiköpve rohant, ki mit tudott még beszerezni, segíteni. Mindent megtettek. Még sose láttam újraélesztést igaziban. Grace klinikában, Vészhelyzetben, Doktor Houseban kifejezetten tetszett, élveztem; de élőben teljesen más. Minden érzékszervemmel észleltem a halált. Nagyon megdöbbentő és furcsa volt. Emellett még biztosabb lettem abban, hogy orvos akarok lenni. Este kicsit kikészültem, mert nehezen is vettem rá magam a műtétre lelkileg a suli miatt, a korábbi műtét miatt. Viszont másrészt már beleéltem magam, hogy most biztos sikerülni fog és így jobban leszek és sokkal könnyebb lesz minden. Hát nem így lett. Szerencsére volt egy barátnőm, akit tudtam, hogy felhívhatok bármikor és meghallgat. Neki elsírtam bánatomat, megnyugodtam kicsit és lefeküdtem. Éjszaka még átjöttek a környező szobákból, kérdezgettek orvosi dolgokról, a műtétről, betegségekről, gyógyszerekről, és volt aki csak beszélgetni akart. Ezekre én mindig vevő vagyok.

Szerdai nap volt, amikor befeküdtem a Klinikára. Reggel korán mentünk Anyával a busszal regisztrálni. Akkor még a H1N1 miatt látogatási tilalom volt, így regisztráció után egyedül mentem be a Kardiológia osztályára. Ott még várni kellett, mert nem volt szabad ágy. Addig ismerkedtem egy másik beteggel, aki szintén erre a beavatkozásra várt, ugyanezzel a problémával. Odajöttek a nővérek felvenni még 1-2 adatot, de mind a főnővér, mind a másik megismert és szinte maguktól töltötték az adatlapokat. Kb fél óra elteltével kaptam egy szobát. Ugyanazt, ahol előző évben feküdtem, csak most másik ágyat. Egy idősebb néni volt ott, akinek a pacemakere begyulladt és ki kellett venni illetve egy román hölgy volt a szobatársam. Nagyon kedvesek és szimpatikusak voltak, már első nap sokat beszélgettünk. Nem sokkal ezután megérkezett az első orvos is, egy fiatal doktornő, aki szintén kezelt már. Mondta, hogy bár úgy volt, hogy velem kezdenek jött egy sürgős eset és az orvosom már bement műteni, úgyhogy várnom kell. Anyát az előtérből hazaküldtem, felesleges egésznap kint ülnie, hisz találkozni se tudunk és úgyse műtenek egyelőre. Az órák csak teltek, de még mindig nem kellett mennem a Betadineos fürdőre. Megkérdeztem ebédkor a nővérkéket, hogy ehetek-e. Azt mondták, hogy inkább ne, mert még nem tudni lesz-e műtét, bár még 1 ember elém került... Akkor már gondoltam nem fogok beleférni, mert a 2 másik betegnek cryos műtétje volt, ami hosszabb, mint a sima katéteres abláció. Késő délután jött be az orvosom a fiatal doktornővel. Az első meglepetés az volt, mikor a doktorúr megkérdezte "Találkoztunk mi már?" Nem akartam mondani, hogy már műtött is, elégnek találtam azt, hogy az előző heti találkozást elmondtam. Újra átnézte a leleteimet, de most úgy gondolta, hogy lehet nem is olyan jó ötlet a katéteres abláció. Először nem értettem, de végülis örültem neki, mert nem hiányzott 1 újabb műtét. Pláne úgy, hogy az előző nem is sikerült úgy, ahogy kellett volna és nem is volt biztos az orvos sem. Azonban ezekután még a doktornő visszajött a beleegyezőnyilatkozattal és mondta, hogy este 6 után ne egyek és éjféltől ne igyak.....

Ünnepek alatt nem volt sok értelme orvoshoz menni, és január elejére amúgyis elő voltam jegyezve a Kardiológián Holter-EKGra. Az ünnepek nagyjából normálisan teltek, meglehetősen gyenge voltam, és továbbra is voltak ájulások illetve a ritmuszavar is elő-előjött. Január legelején elmentem ezért az EKG-rögzítőért kora reggel és 24 órán keresztül volt rajtam. Egy elég jó, bár még nem túl széleskörben alkalmazott gyógyszert szedek (Procoralan 2x7,5mg). Amíg ezt nem szedtem nyugalmi állapotban, teszem fel ülve TV előtt is 120-140 volt a pulzusom. Előtte több gyógyszer kipróbáltunk, de egyik se volt elég hatékony. Emellett úgy gondoltam, hogy jobb lesz az eredményem, mint a legutóbbi Holter, ami előtte kb fél évvel készült. Sajnos nem lett igazam. Másnap mikor visszavittem a gépet és kiértékelte egy idegen orvos, kijött és mondta, hogy mindenképpen menjek be a saját orvosomhoz, mert voltak a gyógyszer mellett is ritmuszavarok... Igaz nem ugrott ki akkorára, de azalatt a 24 óra alatt is voltak ezek a hirtelen pulzus kiugrások. Behívtak a rendelőbe, ekkor már du. 3 körül jártunk. Itt úgy szokás, hogy az orvosom egyszerre több embert hív be, ekkor is így tett. Bementem szokásos mosoly és mondta, ha nem baj utolsónak hagyna a másik 3 hölgynek úgyis csak UH-t kell csinálni. Természetesen kivártam, de ahogy befejezte az utolsó nénit felkapta a papíromat ismét rámmosolygott és kiviharzott. Nem értettem, kérdően néztem az asszisztensre, de ugyanezt a pillantást kaptam válaszul. Mondta, hogy nem tudja hova ment és miért, de ne menjek ki. Egyébként ez a mosolygás már ismerős volt... van néhány olyan orvosom, akinél tudom, hogy ha mosolyog, akkor valami baj van. Látszik, érződik. Kb 10 perc múlva visszajött, mondta, hogy megmutatta a ritmuszavar specialistának a leletemet és azt beszélték meg, hogy menjek még át hozzá is rendelésre, mert valószínüleg újra meg kell katéterezni. Derült égből villámcsapás. Innestől alig emlékszek, tudom, hogy beszéltünk még, de nem akartam felfogni, hogy mit. Átmentem a specialistához, aki azonnal várólistára tett még pedig 1héten belüli időponttal. Nem emlékezett rám, sem arra, hogy tavaly áprilisban már műtött. De rendkívül kedves volt, kolleginának hívott és meg akart győzni, hogy ne neurológus legyek(SM specialista szeretnék lenni), hanem kardiológus. Kifelemenet beszóltam még az orvosomnak, hogy mikorra kaptam időpontot és elindultam hazafelé, mikor kiértem a klinika területéről tudatosult bennem ez az egész. Az első katéterezés nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Féltem, hogy itt se fog és megint beleélem magam. Túl sokat csalódtam már. De belementem, mert tálcán kínáltak egy esélyt a gyógyulásra. Viszont így egy vizsgát halasztanom kellett, megkezdődött amitől féltem: az egészségi állapotom az Egyetem rovására megy...

Foly. köv.

Az egészségügy rendszerét több irányból van "szerencsém" szemlélni. Betegként, hozzátartozóként és hallgatóként. Mostanában sajnos leginkább a beteg oldalt képviseltem. Decemberben kezdődött újra, mikor az alapbetegségeim mellett a szokásosnál erősebb gyengeség jelentkezett, szédülékeny lettem és a szívem is a szokásosnál többször "indult be"(ritmuszavar, ún. PSVT, időnként nyugalomban, vagy mozgáskor csak úgy 180-190-re felugrik hirtelen a pulzusom; elég kellemetlen...). Egyik nap a buszon reggel a szokásos tömegnyomorban elájultam. Zenét hallgattam szokás szerint, de egyik lámpánál már kikapcsoltam, mert az is zavart; kabátomat is ki kellett kapcsolni és éreztem ahogy a hangok tompulnak, majd egy kis hatásszünet és arra eszméltem, hogy valaki átadta a helyét és itatnak. Barátnőmnek szóltam, hogy jöjjön ki elém a megállóba. Elindultunk egy hátulsó épületbe órára, de útközben megint elájultam. Elég nagy hó volt, abba estem. Senki nem volt ott, ezért barátnőm előbb segítséget akart hívni, majd mivel látta, hogy ott nem hagyhat egyedül inkább velem maradt és ébresztgetett. Mikor felkeltem rögtön elindultunk orvoshoz, kb 100méterre van egy komplexum, attól a helytől ahol rosszul lettem így mindenféle orvos lett volna. Lett volna... mivel én roppant makacs ember vagyok. Van okom rá, plusz az alaptermészetem is ilyen, de ezt idővel és ismerettséggel, részben vagy teljesen megértik az emberek. Olyan is akad, aki nem. Nem akartam akkor orvost, mert nem akartam elszúrni a vizsgaidőszakot, nagyjából tudtam mitől van és azt is, hogy úgy se fogják egyből kezelni. Vizsgák utánra akartam halogatni. Csakhogy útközben 1 lépcsőn megint elájultam és le is gurultam, természetesen a fejemet vertem be. Ez azért természetes, mert mindig a fejemmel történik valami, ha véletlenül megússza a fejem, akkor a térdem megy tropára. Percekig nem tértem magamhoz, bekerültem a belgyógyászat sürgősségi osztályára. Ott vettek vért, csináltak RTG-t a koponyámról, kaptam infúziót és szívmonitorra tettek. Miután stabilizálódott az állapotom átküldtek Neurológiára, mivel 3 éve epilepsziás vagyok és rohamot is gyanítottak az ájulás hátterében. Természetesen nem az volt, de a neurológiai státuszom nem volt a legmegfelelőbb ezért koponya CT-re küldtek, valamint kaptam még 1 infúziót és bent kellett maradni. Másnap hazaengedtek,azt mondták pihenjek sokat, és szedjek fájdalomcsillapítót a fejemre, amin egy szép púp keletkezett...
Folyt. köv.

segíteni másokon, állatokkal foglalkozni, természetben lenni, úszkálni, táncolni, vezetni, biciklizni, nagyokat sétálni, barátokkal lenni, fényképezni, zenét hallgatni, filmeket nézni, sorozatokat nézni, nyelveket tanulni, ismerkedni, tudománnyal foglalkozni, boncolni(néhány embernek ez fura, de más szemszögből roppant érdekes és hasznos a jövőt tekintve), az Egyetem campusán lenni, új dolgokat kipróbálni
... még rengeteg mindent sorolhatnék, idővel majd bővítgetem:)

22 éves leszek az idén. Nagyon tartalmas életet éltem eddig. Sok mindent csináltam, sokfélét tapasztaltam. Jót is és rosszat is. Szeretnék ezekből megosztani néhány dolgot, amellyel talán másoknak is tudok segíteni, akik hasonló cipőben járnak. Mindig nehezebben kaptam meg azt, amit szerettem volna, de az utóbbi 3 évem csupa küzdelemből állt. 3 éve beteg lettem, ami méginkább megnehezíti az életemet és azt, hogy elérjem a célomat, amely már kicsi korom óta ugyanaz: másokon segíteni orvosként.